Viperafészek a pusztában
Hétszázra nőtt a vipera-védelmi központ lakóinak száma
A telep létrehozására azért volt szükség, mert a rákosi vipera természetes, hazai populációjának fogyása olyan méreteket öltött, ami szinte garantálta a faj végleges eltűnését.
Változatosabb génállomány
A telepet biztosan láthatjuk, de viperát már nem feltétlenül, hiszen ez nem állatkert, itt elsősorban a szaporítása és az élettevékenységek kutatása folyik. A veszélyeztetett fajokat két párhuzamosan működő módszerrel lehet a legnagyobb eséllyel megmenteni. A még meglévő élőhelyek védelmével, és a mesterséges tenyésztéssel. Ha közben felkutatják azokat a helyeket, ahol nemrég még élt, de már nincs, majd a tenyésztőhelyekről visszatelepítik a ritka fajokat, akkor jó eséllyel látványos javulást lehet elérni a kihalás szélére került faj megmentésében.

Ezt a közismert receptet alkalmazta az MME (Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület) az uniós forrásból támogatott Rákosivipera-védelmi Programban is. A kígyók tenyésztése tíz, különböző élőhelyről származó egyeddel indult, majd további hatot sikerült befogniuk 2007-2008-ban. Mára mintegy 700 vipera él a központban. Ez azért is jelentős, mert becslések szerint a vadon élők száma a Kárpát-medencében csak 500! A központ elsődleges célja a veszélyeztetett élőhelyekről bekerült állatok tartása, szaporítása. A szabadtéri terráriumokban lehetőség nyílik az egymástól elszigetelt élőhelyekről származó egyedek párosítására, orvosolva az izolált, kisméretű, vad populációkban jelentkező beltenyésztéses leromlás jelenségét.
A központ működésének első hat éve alatt összesen 576 vipera (322 nőstény, 254 hím) született 65 szülés során, ez átlagosan 8,9 kisvipera/szülés. Eleinte a nőstényeket csak kétévente engedték szaporodni, de később, amikor nem korlátozták őket, éves szaporodási ciklust figyeltek meg a szakemberek. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a tenyésztett viperák génállománya változatosabb, mint szüleiké, ami jó előjel a kibocsátandó egyedek hosszú távú túlélése szempontjából.
Mesterséges üregekben telelnek

A tanya távolról fácántelepnek is tűnhet a volierszerű szabadtéri terráriumok miatt, ahol a tenyésztés folyik. Itt a hálók nem a madarak kijutását, hanem a bejutást akadályozzák meg, ugyanis az oktalan emberi pusztítás mellett ők is komoly veszélyforrásnak számítanak. A gólyák, gémek, de akár a fácánok is szívesen elfogyasztják a rákosi viperát éppúgy, mint más hüllőt, ha eléjük kerül. Itt a kígyók külön, kisebb részlegben tudnak szaporodni és élni, míg a szaporulat további új helyre kerül, vagy épp vissza a természetbe. A terrárium falain belül mesterséges telelőüregekben bújhatnak el, az elmúlt években számos kígyó vészelte át így a telet. Az üregeket a viperák kibocsátása során is használják: tél végén a földből kiemelve minimális zavarással áttelepíthetők a természetes élőhelyekre, később is biztonságot nyújtva a hüllőknek.
A mesterséges körülmények között tartott kígyók megfigyelése számos, korábban megválaszolatlan kérdés tisztázását segítette. Megfigyelték például, hogy a központban nevelt kis viperák – köszönhetően a táplálékbőségnek és a ragadozók kizárásának – nagyobb arányban váltak szaporodóképes egyedekké, mint vad populációkban élő társaik, számuk pedig lehetőséget teremt arra, hogy megkezdjék visszatelepítésüket azokba a régiókba, ahonnan az intenzív mezőgazdálkodás miatt szorult ki.
A viperákat régen tűzzel-vassal irtották, féltek tőlük. Számos tévhit keringett róluk, sok pásztor szent meggyőződése volt, hogy megmérgezik a kutakat, vagy megölik az állatokat marásukkal. Ma már tudjuk, ezek téves feltételezések.
Életmódja miatt még a telepen sem könnyű viperával találkozni még úgy sem, hogy kialakítottak egy tanösvényt a környék élőhelyeinek bemutatására, és szabadtéri terráriumokat építettek, ahol a terület gyíkfajai ismerhetők meg – szakmai vezetés mellett.

A rákosi vipera
A rákosi (vagy parlagi, esetleg rákosréti) vipera (Vipera ursinii rakosiensis Méhely, 1893) sztyeppmaradványok lakója. Mai állományai olyan legelőkön maradtak fenn, ahol az élőhely változatos mikroklímát és gazdag táplálékbázist biztosít. Téli időszakra dombhátakban lévő rágcsálójáratokba húzódik, hibernált állapotban vészeli át a hideget. Tavasszal, a nászidőszakban a hímek különösen sokat mozognak, ilyenkor a legvalószínűbb, hogy megpillantjuk őket. A nőstények nyár végén, szeptember elején fialnak, 6-14 eleven utódot hozva világra, melyek 12-16 cm hosszúak és alig 2 gramm súlyúak. Három-négyéves korukra válnak ivaréretté. A fiatalok elsősorban egyenesszárnyúakkal táplálkoznak, a felnőtt példányok gyíkokkal, madárfiókákkal, rágcsálóivadékokkal egészítik ki zömmel rovarokból álló étrendjüket. A rákosi vipera mérge felnőtt emberre gyakorlatilag veszélytelen, a marás – bár a faj óvatos életmódja és ritkasága miatt ez manapság nagyon ritka – méhcsípés-szerű, gyorsan múló tünetekkel jár. (Ennek ellenére, ha valakit marás ér, azonnal forduljon orvoshoz!)

Egymilliós eszmei érték!
1912-ben Méhely Lajos a Természettudományi Közlöny oldalain elterjedésének még sok hazai helyét leírta, többek között a Budapest környékén található Rákoson, Angyalföldön, Rákoskeresztúron, Pusztaszentmihályon, s Babád-pusztán. Ezen kívül még ismert volt az Örkényi, Kecskeméti pusztákon, Vas megyében, Sopron környékén és a Hanságban, ám mára mindössze két populációja maradt fenn Magyarországon: a hansági és a kiskunsági.
Hazánkban a faj 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, 1992-től pedig természetvédelmi szempontból a legkiemeltebb kategóriába tartozik, értéke egymillió forint.
A rohamos térvesztés legfőbb oka a hüllők élőhelyének átalakítása. A korábban kiszámíthatatlan vízjárású területek a csatornák kiépítésének köszönhetően alkalmassá váltak nagytáblás művelésű hasznosításra, mely a gyepek nagy részének felszántását eredményezte. A megmaradt kaszálókon az intenzív mezőgazdasági tevékenységgel járó gyephasználat a faj számára kedvezőtlennek bizonyult, és tovább ritkította állományait a kereskedelmi célú gyűjtés. A megmaradt kis létszámú populációk sérülékenyekké váltak, s már kisebb lokális katasztrófák is elegendőek lehetnek felmorzsolódásukhoz.

Miért is „rákosi” ez a vipera?
„A faj magyar nevéül a rákosi viperát óhajtanám megtartani, nemcsak mert a Rákoson terem a legbővebben, hanem históriai reminiscentiáknál fogva is, mely e névhez fűződnek” – írja Méhely Lajos 1893-ban dolgozatában. Később politikai okokból – tekintettel Rákosi Mátyásra – az állat parlagi vipera lett, ami félrevezető elnevezés, hiszen élőhelyei nem a parlagföldek. A névvel kapcsolatban érdekesség, hogy a Duna–Tisza-közén a népnyelv „homoki viperának” ismeri, ami természetesen nem azonos a tőlünk délebbre élő, „igazi” homoki viperával.






